2017. november 25. szombat
Katalin, Katinka
Biotechnológia, molekuláris biológia és élettan az mRNS.hu-n

Az info@mrns.hu-ra küldhet linket vagy valamilyen anyagot, amit szeretne, ha hírként bemutatnánk.


Korábbi híreink  |   Keresés:

Kiválasztott hír:
Megosztás: Add az iWiW-hez Add a Facebook-hoz Add a Twitter-hez Add a Google Reader-hez Add a Startlaphoz
"Ezen a pályán nem nagyon van menekülő útvonal." - Interjú Boldogkői Zsolttal - 2014-05-16 19:53:23 Hozzászólás írása Hozzászólások száma 0 hozzászólás 
"Ezen a pályán nem nagyon van menekülő útvonal." - Interjú Boldogkői Zsolttal

Prof. Dr. Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara Orvosi Biológiai Intézetének vezetője. Tanárként népszerű, tudományos ismeretterjesztő cikkeinek és tavaly megjelent "A szabad elme illúziója" című könyvének jelentős és növekvő olvasótábora van. Tényekhez ragaszkodó, mégis kreatív, olykor provokatív, de mindenképpen gondolkodásra serkentő stílusa széles közönséget vonz a tudományos témákhoz. Kutatói pályájáról és azon kívüli tevékenységeiről, céljairól és terveiről kérdeztem. Ő pedig a maga kritikus és önkritikus módján válaszolt.


Mit jelent az Ön számára tudósnak lenni?

Nem tudom, én ugyanis kutató vagyok. Tudóssá az utókor avanzsál. Remélem, ennek még nincs itt az ideje.


Milyen aspektusai vannak a "kutatói létnek"?

Ez egy nehéz pálya. Sokat kell dolgozni, nem lehet délután négykor letenni a lantot, és mindent elfelejteni aznapra. A problémák folyton velünk vannak. Másrészt, sok foglalkozással ellentétben itt muszáj szakmailag előrejutni, különben nem tud az ember pályázati pénzt nyerni, ami elengedhetetlen a kutatáshoz, hiszen ez műszer- és vegyszerigényes. Ha valaki a negyvenes évei elejére nem ér el komoly eredményeket, az a munkahelyén nehéz körülmények közé kerül: fiatalabb főnököt kap, aki folyton elégedetlen lesz vele, ezért az illető a munkatársak állandó intrikálásával próbálja védeni a pozícióját. A sikertelen kutató gyakran pályaváltásra is kényszerül. Ebben a korban azonban már nagyon nehéz váltani, Magyarországon különösen. Ezen a pályán tehát nem nagyon van menekülő útvonal. 
A modern tudományos kutatás egy másik fontos aspektusa, hogy hivatás helyett egy egyszerű szakma lett, sokan kényszerpályaként tartózkodnak a területen, a fiatalkori téves választásuk csapdájában vergődve. A kutatók egy jelentős részét nem érdekli a tudomány, sőt sokukat a saját szakmájuk sem. A kutatás egy szintén fontos sajátossága, hogy a szakmai karrier szempontjából nem annyira a tehetségnek, mint inkább annak van jelentősége, hogy hol tanul az ember, és főként, hogy milyen laborban dolgozik fiatal korában. A jó laborok ontják a jövő vezető kutatóit, a gyengékből csak ritkán sikerül karriert építeni. Ez azt is jelenti egyben, hogy a tudományos siker szempontjából a szerencse fontosabb, mint a szellemi képességek. A biológiára jellemző, hogy a híres kutatók rendszerint rábukkantak valamire, ami a tudomány további fejlődésére nagy hatással van ugyan, de maga a felfedezés nem igényelt túlságosan magas intellektuális teljesítményt. Ha Einstein vagy Darwin nem születik meg, a relativitás- és az evolúcióelméletre hosszú évtizedeket kellett volna várni, ma sokszor csak napokkal előzi meg egy csoport a vetélytársakat. Ez nem csak azért van, mert ma sokkal több a kutató, hanem a biológiából mintha eltűnt volna az eredetiség, s egy favágásszerű munka lett, ahol az izzadtság cseppek fontosabbak a zseniális gondolatoknál. Ez lehet az oka annak is, hogy a modern kutatás óriási redundanciával dolgozik, a publikációk jelentős része gyakorlatilag nincs semmilyen hatással a tudomány fejlődésére. Olyan téglákat gyártunk, amit soha nem használnak fel a tudomány házának építéséhez, hanem mindjárt a selejtbe kerül. Ez a személyes véleményem, a kutatók többsége valószínűleg nem ért egyet ezzel a nézettel. Ezek az árnyoldalak. 
Az említett anomáliák ellenére a tudomány nagy sebességgel halad előre, s az elkövetkező évtizedekben alapvetően meg fogja változtatni például az orvostudományt. A sikeres kutatók élete érdekes, de nem könnyű. Sokat utaznak, a szakmai életben dicsfény övezi őket, a konferenciák vitaindító előadásait tartják, s ők nem szenvednek annyira a kutatókra jellemző alul-bérezettségtől sem. 


Mindig is kutató akart lenni? Vonzotta valaha más pálya, voltak "kilengések" a karrierjében?

Gyerekkoromban sok minden érdekelt, űrhajós, masiniszta és buszvezető is akartam lenni. Emlékeim szerint már viszonylag korán "tudós" akartam lenni, de a legutóbbi érettségi találkozómon többen említették, hogy az orvosira akartam beadni a jelentkezésemet. Mégsem így döntöttem, de nem emlékszem miért. Az biztos, hogy hamar elkezdett érdekelni a biológia és általában a világ dolgai. Általános iskolás koromban megtanultam a gimnazista tananyagot biológiából és kémiából, s rengeteget olvastam egyébként is. Akkortájt az idő valahogy sűrűbb volt, mert máskor meg úgy rémlik, hogy a barátaimmal folyton lógtunk valahol. Azt hiszem, a dinoszauruszok fogtak meg a biológia számára. Akkoriban nem túl sok érdekes könyv volt, ezért az egyetemet végzett rokonoktól, ismerősöktől szereztem be a szakirodalmat, elsősorban a tankönyveiket. Kezdetben szerencsém volt az iskolákkal. Habár egy kis faluban jártam elemi iskolába, a biológia tanár, aki egyben az iskola igazgatója is volt, jól értett a szakmájához. Támogatott engem, annak ellenére, hogy ellenséges viszonyban volt apámmal, aki ugyanabban az iskolában volt tanár. Ez az ember felülemelkedett a klán szellemű gondolkodáson. Emlékszem, amikor formai okokból kizártak egy biológiai versenyből – pedig én értem el a legjobb eredményt – sírva fakadt, pedig erős ember volt. Ez az attitűd jelentős hatással volt rám a későbbiekben. 
A gimnáziumi biológiatanárom is nagyon jó volt és sokat segített nekem, pedig gyakran végigvitatkoztam vele a biológia órákat, lehetetlenné téve ezzel, hogy végezze a munkáját. Nem voltam könnyen kezelhető kamasz. Az egyetemre nem vettek fel elsőre, a löszpusztagyepeket kaptam biológiából tételként, amiről fogalmam sem volt, mivel nem volt a tananyag része és nem is érdekelt az ökológia, kémiából pedig a tanár rosszul tudta a tételt, s ezt közöltem is vele. Ekkor kitanultam a kovácsmesterséget, de hosszabb távon nem vonzott a pálya, pedig a lópatkolás már rutinból ment.


Még egyszer megpróbáltam az egyetemet, s ekkor már sikerült a felvételi. Itt eléggé elvették a kedvemet a kutatói szakmától. Abban az időben a Debreceni Egyetemen a biológia oktatása katasztrofálisan alacsony színvonalú volt. Valószínűleg ez volt az oka, hogy nem a szakmailag legjobb helyeket pályáztam meg a végzést követően. Az volt a mondás, hogy a Debrecenben végzetteket nem veszik fel a Szegedi Biológiai Központba (SZBK), ami akkor a legjobb helynek számított. Az Óbuda TSZ-hez kerültem, dísznövény nemesítés volt a feladatom. A sors fintora, hogy egy évre elküldtek tanulni az SZBK-ba. Volt még egy megingásom később, ebben az időben végeztem el egy közgazdasági szakot. Ott akartam hagyni a kutatást, mert nem láttam biztosítottnak a családom megélhetését, de végül megtaláltam a megoldást, s mégiscsak a pályán maradtam.


Mióta vezeti az Intézetet? Meddig? És miért?

2008-tól egy évig megbízott, 2009-től 2014-ig pedig kinevezett intézetvezető voltam. Most kaptam lehetőséget egy újabb ötéves periódusra. Nem voltam teljesen biztos az újbóli kinevezésben, mert nem „helyezkedtem” túlságosan a professzori karon belül. Úgy látszik, ez Szegeden nem számít, mivel maximális szavazatot kaptam mind a tanári testületben, mind a kari tanácsban, aminek természetesen nagyon örülök. Számomra az intézetvezetés egy lehetőség, amit elsősorban az elképzeléseim megvalósítása szempontjából tartok fontosnak. A szegedi orvoskar hallgatói tőlem tanulják meg, hogy mi a modern biológia. Ez egy óriási felelősség. A pozíció „hatalom” része sohasem érdekelt különösebben. Én reggelente nem professzorként ébredek, s napközben sincsenek ilyen allűrjeim. Soha nem fogadtam el, ha velem hatalmaskodtak, én magam pedig mások felett nem gyakoroltam ezt. Sőt, amint befolyásom lett rá megszüntettem a fiatalok megalázását középiskolai kollégiumomban és a katonaságnál is saját a körletemben.




 

Most, az újraválasztása után mi a programja?

Ha plagizálni akarnék, egy szóval azt felelném, hogy "folytatjuk". Ez egyébként igaz is. Az elmúlt években kísérletezgettem a leghatékonyabb oktatási szisztémát illetően, ennek az eredményeit szeretném alkalmazni. Az oktatási rendszerem fontos elemei, hogy az előadásokat probléma-centrikusan tartom, és a témakör legfontosabb eredményeit mutatom be. Mivel leendő orvosakat képzünk, ezért nagyobb hangsúlyt fektetek a biológia gyógyítással kapcsolatos kérdéseire. A számonkérési szisztémánk azonban vegyes, figyelembe kell vennem, hogy az iskolarendszerünkben jól szerepelt hallgatók kerültek hozzánk. Sajnos, a jó tanulók között is sokan magolnak, s nem értik a problémák lényegét, vagy nem erre fókuszálnak. Én őket nem büntetem meg, mert ez káoszt okozhatna a képzésben. Pedig az orvosi szakma rendkívüli kreativitást igényel. Ha valaki nem rendelkezik ezzel, annak a betegek isszák meg a levét. Sajnos az egyetemen már nagyon nehéz megváltoztatni a gondolkodásmódot, az elemi iskolában kellene ezt elkezdeni. A következő öt év egyik fő feladata egy fontos probléma megoldása lesz. A Szegedi Orvostudományi Karon a molekuláris- és sejtbiológia oktatása nem kellően megbecsült, alacsony az óraszámunk, kevés kredit pontot ér, és ha valaki biológiából megbukik, attól még folytathatja a tanulmányait. Mindez a hallgatókat arra készteti, hogy a tárgyunkat az utolsó közeli helyre tegyék a prioritási sorban. Ez a helyzet tarthatatlan, hiszen molekuláris genetika képezi a jövő orvostudományának alapját. Általános vélemény, hogy ez a tudományterület paradigmaváltást fog előidézni a jövő gyógyításában.


Mi foglalkoztatja mostanság a tudományon belül? Milyen kutatások zajlanak az irányítása alatt?

Elméleti szinten nagyon sok dolog érdekel. A biológia legfontosabb problémái: a DNS, az agy és az evolúció. Ezen témák bizonyos, területeivel kutatóként is foglalkoztam. Mostanában nagyon érdekel az asztrofizika és a kvantummechanika is. Nem annyira az egyenletek szintjén, hanem inkább a Világ keletkezésére és működésére való magyarázataik következményeit illetően. A kutatásban egy herpesz vírussal foglalkozunk. Egyrészt az agykutatás számára állítunk elő vírus-alapú eszközöket, másrészt azt vizsgáljuk, hogyan működik a vírus össz-genom szinten. Találtunk egy új szabályozási szintet, ami feltételezésem szerint minden élőlényre jellemző. Ezt Transzkripciós Interferencia Hálózatoknak neveztem el, s a lényege az, hogy a gének – a transzkripciót végző apparátusuk révén - egymás működésére hatva egy térben és időben szabályozott kifejeződési mintázatot produkálnak, és ekként irányítják az időben változó folyamataikat (vírus életciklusa, egyedfejlődés, szöveti regeneráció, stb.). Nemrégiben beindítottunk egy öngyilkosság genetikai alapjait vizsgáló projektet is. Egyelőre azt teszteljük, hogy az RNS-ek túlélték-e azt a többórás periódust, amíg az agyminták a halál bekövetkeztét követően a fagyasztószekrénybe kerültek.


Mennyire vesz részt ezekben kutatóként és mennyiben vezetőként?

Elsősorban vezetőként veszek részt a munkában, de a rekombináns vírusokat én magam állítom elő.


Szeret tanítani? Elhivatott tanár vagy a diákokra hagyja a motiváltságot? Mit tekint egy egyetemi oktató legfőbb feladatának?

Általában szeretek oktatni. A teljesítményem azonban erősen ingadozó, akkor jók az előadásaim, ha látom az érdeklődést a hallgatóság szemében, egyébként nem annyira. Ezen feltétlenül javítanom kell. Szeretném motiválni a hallgatókat, de beismerem, ez nem mindig sikerül. Mivel külföldi hallgatókat is oktatok, van összehasonlítási alapom. Azt kell, mondjam, sajnos a magyar hallgatók az órákon jóval passzívabbak az átlagnál. Ez is nyilván az iskolából jön: a tanár elmondja a tudnivalókat, a hallgató pedig szimplán befogadja azokat. A diákok agyát egyfajta adathordozóként használjuk, ráadásul a „feltöltött” adatok egy jó része lényegtelen, egy másik jelentős része pedig egy hamis műveltségeszmény eredménye. A gyerekek felnőttként problémákkal fognak szembesülni, ezek megoldását kellene tanítani. Az egyetemi oktató legfontosabb feladata az, hogy a tudományterülete leglényegesebb témáit oktassa érthető és figyelemkeltő formában. Ehhez persze a hallgatóknak jelen is kell lenniük az előadásokon. Ezt egy bónuszpontokon alapuló motivációs rendszerrel és érdekes előadásokkal érjük el. Sok intézet panaszkodik, hogy nem járnak a hallgatók az előadásokra, a miénken 90% feletti mindig a részvétel. Az intézetünk interaktív, van Fórumunk, Facebook oldalunk, hozzánk lehet kérdésekkel fordulni, s válaszolunk is rájuk. Továbbá, véleményem szerint egy egyetemi tanár feladatai szélesebb körűek, mint az egyetem hallgatóinak oktatása. Én ezt az elvet komolyan veszem. Ezért írok ismeretterjesztő cikkeket és tartok különféle témákban előadásokat az egyetemen kívül is.
 


Az Ön értelmezésében mit jelent a tehetséggondozás? Van-e ennek tere, ideje és lehetősége a felsőoktatásban?

Magyarországon az oktató-hallgató arány rendkívül kedvezőtlen, pedig az egyetemi rangsor megállapításában ez egy fontos tényező. Sajnos, emiatt nincs túlságosan sok idő erre az egyébként rendkívül fontos tevékenységre. A tehetséges hallgatókat gyakran szóbeli vizsgára invitálom, itt ugyanis nagyobb hangsúlyt fektetek az anyag értésére, mint a lexikális adatok bemagolására. Sok hallgatót próbálok orientálni, hogy hol érdemes TDK munkát folytatni. Néhány felsőbb éves hallgatót pedig felkérek előadások tartására. Amikor egy tehetséggondozó program formális kereteket ölt, gyakran kiüresedik, s propagandaanyagok kiadásában merül ki, megy a pénz a semmire. Vannak persze kivételek.


 

Mi foglalkoztatja a tudományos életen kívüli társadalmi térben? Fontosnak tartja tudósok aktív részvételét pl. politikában, kultúrában, illetve ezek főszereplőivel való kommunikációt, kapcsolattartást? Ön épít, tart fenn ilyen kapcsolatokat? 


Egy kutató kettős életet él: szakmai szemüvegen keresztül figyeli a társadalmat, magánemberként pedig elvegyül benne. Manapság szakmai szempontból Magyarországon érdekes folyamatok zajlanak, amit nyitott szemmel tanulmányozok, a  másik oldalról viszont rendkívül aggasztónak tartom a társadalom politikai nézetek mentén való extrém kettéosztottságát. Én nem vagyok hajlandó eszerint alakítani a baráti és egyéb kapcsolataimat. Nyilván van véleményem a társadalomban zajló eseményekről, az egyes kormányzati és parlamenti döntésekről, illetve az egyes pártok és pártemberek megnyilvánulásairól. Csakhogy egy abnormális légkörben ennek kifejtése problémát okozhat, hiszen például a hallgatók és a kollégák egy része erős politikai elkötelezettséggel rendelkezik, ezért nem lenne szerencsés ilyen vitákba is bonyolódnom. Így is eléggé leterhelő a nyilvános szerepléseim keltette vitákban való részvétel. Meghökkentő idehaza a civil szféra szinte teljes hiánya. Nem tud az ember elmenni egy olyan közösségbe, ahol hasonló érdeklődésűekkel találkozhatna. Két fontos misszióm van: egyrészt a racionális és a tudományos gondolkodás elterjedéséért  harcolok, másrészt nyíltan kiállok a humanizmus mellett és a rasszizmussal szemben. Elvileg a demokratikus pártok mindegyike egyetért ezekkel az elvekkel, ezért ezt nem nevezném politizálásnak. Ami kapcsolatokat illeti, az építés szakaszában tartok. Több újságíróval van személyes jó kapcsolatom. Furcsa érzés olyan emberekkel találkozni, olyan szerkesztőségekben járni, akik, ill. amelyek fontos szerepet játszottak a rendszerváltásban, s ezért akkor nagy tisztelettel tekintettem rájuk. Az újságíróknak szerintem sokkal nagyobb szerepe volt a demokratikus átalakulásban, mint amennyire ezt manapság értékelik.


Egész népét akarja - nem középiskolás fokon - tanítani? Van-e, lehet-e valódi jelentősége és kézzelfogható eredménye a tudományos ismeretterjesztésnek? Mit tehetnek kutatók és mások, hogy az legyen? Mely felületeket tart e tevékenység megfelelő terepének? Vannak-e egyáltalán megfelelő terepek vagy minden játszik?

Az ismeretterjesztésnek két fontos célja van, az egyik annak bemutatása, hogy a Világ dolgai érdekesek, a másik pedig a gondolkodásra való késztetés. Sajnos, sokan végérvényesen elveszítették a tudománnyal való kapcsolatukat, s ők rendszerint agresszíven viszonyulnak a nézeteikkel ellentétes állításokra. Sokan nem alakították még ki a véleményüket, elsősorban számukra írok. Fontos még a ráció oldalán álló közösség számára megerősítő üzeneteket küldeni, hogy még sokan felszínen vagyunk az irracionalizmus tengerében. Én az üzenetek eljuttatásának egy eredeti formáját találtam meg: azokba a lapokba írok, amelyeket sokan olvasnak. Eddig elsősorban az Indexben és a Hir24-ben publikáltam, amit mostantól remélhetőleg a HVG Online-ban tudok folytatni. Az írásaimat rendszerint nagyon sokan olvassák, amin eleinte igencsak meglepődtem. Fontos témákat érintek, és az olvasók szerintem hitelesnek értékelik a megnyilvánulásaimat. A tudományos ismeretterjesztésben van egy lényeges ellentmondás: a tudományos újságírók széleskörű, de nem mély, míg a kutatók mélyebb, de szűk körű ismeretekkel rendelkeznek. Remélem, nem hangzik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy én ezt a két nézőpontot próbálom egyesíteni egy sajátos stílus alkalmazásával. Az egészségügyben való téveszmék és áltudományos megközelítések elleni küzdelmet különösen fontosnak tartom. Jó lenne ehhez a szakmától is segítséget kapni.


Köszönöm az interjút!

2014. május 16.

Hlacs Emese
 
 
Cikk ajánlása » email:
Hozzászólás írása
Hozzászólás
 

Értékelések száma: 46, Cikk értéke (1-10):


Értékelje ezt a cikket! 


Hirdetés
Email cím:
Jelszó:

Regisztráció »
Elfelejtett jelszó »
Portálunk oldalai megfelelnek az egészségügyi információk megbízhatóságát és hitelességét garantáló HONcode előírásainak. Ezt: itt ellenőrizheti
Portálunk oldalai megfelelnek az egészségügyi információk megbízhatóságát és hitelességét garantáló HONcode előírásainak. Ezt:
itt ellenőrizheti
.
Oldal ajánlása (email):
Az ajánlót küldi (név):
Hirdetés