2018. április 20. péntek
Tivadar
Biotechnológia, molekuláris biológia és élettan az mRNS.hu-n

Az info@mrns.hu-ra küldhet linket vagy valamilyen anyagot, amit szeretne, ha hírként bemutatnánk.


Korábbi híreink  |   Keresés:

Kiválasztott hír:
Megosztás: Add az iWiW-hez Add a Facebook-hoz Add a Twitter-hez Add a Google Reader-hez Add a Startlaphoz
Interjú Dr. Szabad Jánossal  - 2010-12-04 11:44:57 Hozzászólás írása Hozzászólások száma 1 hozzászólás 
Interjú Dr. Szabad Jánossal

Dr. Szabad János
Egyetemi tanár, biológus, genetikus,
az MTA doktora

SZTE ÁOK Orvosi Biológiai Intézet
Nagykálló, 1945. december 31.

Nős, felesége Juhász Julianna.

Gyermekei: Zsuzsanna (1971), Gábor (1973) és Bálint (1983)

E-mail: szabad@mdbio.szote.u-szeged.hu






A világhálón nézhető, hallgatható előadás: a Mindentudás Egyetemén (2003). Következő nyilvános előadás a Szegedi Szabadegyetemen, 2010. December 8-án 18 órakor az SZTE József Attila Tanulmányi és Információs Központban (JATIK) „Miért érzik jól magukat sejtjeink?” címmel.

Miért lett kutató?


A kérdésére egyszerű a válasz. Kisgyermekkoromtól fogva az olyan „ostoba” kérdések érdekeltek, hogy mi történik egy csirketojásban, a kotlós alatt három hét folyamán. Láttam mi van egy tojásban, amikor édesanyám feltörte, és rántottát készített belőle gyermekeinek. Egy másik tojásban viszont egy kis csirke fejlődött ki. Aztán olyan kérdések is foglalkoztattak, hogy miért van a csirkének két szárnya, két lába, két szeme, ám csak egy csőre, egy taraja. A csőre miért elől van, miért nem hátul? Miért nem a lábai vannak elől, miért a szárnya? Miként van az, hogy a macskának négy lába van, a csirkének pedig két szárnya, két lába? Ezek bár buta kérdések, ám én érdekesnek találtam őket. Rájöttem, hogy alighanem a biológia lesz az, ami megadja a fenti kérdésekre a feleletet. Azt is hozzáteszem, hogy falun nőttem fel, nagyon szép környezetben. És persze az is nagyon érdekelt, hogy ki vagyok én, hogy kerültem ide, mi dolgom van ezen a világon, mennyi időre szól az én földi létem, miféle gyönyörűségeket lelhetek ezalatt a ki tudja hány év alatt. 

Hogyan találkozott először a tudománnyal?

Érdekes kérdés. Az egyetem végéig nem találkoztam tudománnyal. Mi voltunk az első biológus évfolyam Szegeden (1964-ben). Tanítottak nekünk rengeteg kémiát, fizikát, matematikát, biológiát, de különös módon egyetlen tanárunk sem beszélt arról (Alföldi Lajost leszámítva), hogy mi is a tudomány, mi a kutatás, kik és hogyan művelik. Voltak a tantárgyak, azokat végig kellett hallgatni, le kellett vizsgázni. Így teltek el egyetemi éveink. A tudomány szele 1969-ben csapott meg, amikor megnyílt a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központja (MTA SZBK). Az SZBK első főigazgatója, Straub F. Brúnó beszélt a tudományról. Nagy szerencsénkre, mert az SZBK olyan szenzációs intézmény volt és most is az, ahol lehetett, és lehet a tudományt művelni. Ott másról sem hallottunk, csak a tudomány műveléséről.

Milyen utakat járt be a kutatói pályafutása?

Meglehetősen zeg-zugos volt. Az egyetem Biofizika Tanszékén tanársegédként kezdtem el azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mi a mechanizmusa az elektrongerjesztési energia átadásának a karotinoidok és a klorofillok között. Mi voltunk az elsők, akik megmutatták, hogy a karotinoidok által elnyelt fényenergiának egy része átmegy a klorofill-b-re, onnan a klorofill-a-ra. Leírtuk az energiaátadás jellemzőit is. Biofizikusként ez volt a hozzájárulásom a tudományhoz. Az SZBK Genetikai Intézetében 1973. november 1-én csatlakoztam a fejlődés-genetikusokhoz, kezdhettem a korábban megfogalmazott kérdésekkel foglalkozni. Hallatlan hatást gyakorolt rám Jim Fristrom, aki Berkeley-ből volt fél évig Szegeden, tanított nekünk muslica genetikát, akinek a tankönyvét ma is a legjobb genetika tankönyvnek tartom, amiből én magam tanítom a genetikát. Utam 1975 májusában Zürichbe vitt, ahol Rolf Nöthiger kitűnő műhelyben volt alkalmam muslica-genetikusokkal dolgozni. Köztük egy nagyszerű fiatalemberrel, Eric F. Wieschaus-al, aki 1995. egyik Nobel-díjasa. Jelentős állomás volt életemben 1980-81 is, amikor a sejtosztódás genetikai kontrolljával foglalkoztam Irvine-ban, Peter Briant laboratóriumában. Nagy hatással volt rám azon év is, amit Salt Lake Cityben töltöttem, ahol molekuláris biológiát kezdtem tanulni és művelni. Az itt említetteken kívül sok rövidebb-hosszabb tanulmányút vitt el a világ számos műhelyébe, konferenciákra. Olyan életforma a mienk, amely során az ember itthon végzi munkáját, kimegy egy másik műhelybe, megtanul valamit, hazahozza, és átadja itthoni munkatársainak.

Fő kutatási területe az anyai hatás. Hogyan találkozott először ezzel a mechanizmussal?

Megtanultam, hogy a petesejtek (beleértve a tyúktojást is) citoplazmájában olyan dolgok vannak, amelyek az embrió fejlődés kezdeti lépéseit irányítják. Ha tehát meg akarom ismerni azokat a géneket, amelyek ahhoz kellenek, hogy elkezdődjön és folyjon az embriógenezis, akkor nem az embrió génjei szintjén kell kutakodnom, hanem egy szinttel feljebb, az anya génjei között. Innen ered az anyai hatás „genetikai boncolása” programunk. Tulajdonképpen arról van szó, hogy mutációkkal azonosítunk géneket, majd a mutációk következményei alapján következtetünk az ép gén funkciójára. És ha kiderül, hogy melyik gén érdekes, kódol olyan funkciót, amely bennünket izgat, akkor betérképezzük a gént, molekulárisan klónozzuk, és elkezdjük a génfunkció molekuláris analízisét. Munkáink lényegében 1991-ben kezdődtek az SZBK-ban, majd 1993 tavaszától a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen (ma Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar) folytatódtak, és tartanak mind a mai napig. Elsőként mutattuk meg, hogy az importin-β nem csak ahhoz szükséges, hogy a fehérje molekulák a citoplazmából a sejtmagba importálódjanak, hanem ahhoz is, hogy a mitózis kezdetén kialakuljon a magorsófonal-rendszer, a mitózis végén pedig a sejtmaghártya. Megmutattuk, hogy mai ismeretünk szerint az importin–β az embriók életében a leghosszabb életű molekula. (Eredményeink a muslicára, mint modellfajra vonatkoznak.) Azt is megmutattuk, hogy az anya a petesejt citoplazmájába olyan fehérje féleséget tesz, amely ahhoz szükséges, hogy gyorsan növekedjenek a mikrotubulusok, és növekedésük közben a sejtmaghártyához tapadva a helyükre tolják a leány-centroszómákat. Megismertük a citoplazmatikus dinein szerepére a centroszómák képződésében, a kromoszóma és a centroszóma ciklus összehangolásában. Legújabb eredményeink pedig arra vonatkoznak, hogy melyik az a fehérje, amelyik a metafázisban a legjobban összetömörödött kromatint elkezdi kitekerni.

Melyik eredményére a legbüszkébb?

Mindig a legfrissebb eredményeinkre vagyok a legbüszkébb. A 80-as évek elején dolgoztunk ki egy olyan tesztrendszert, amely a muslica szárnykezdeményekben bekövetkező kromoszóma törések és pontmutációk kimutatására alkalmas. Az egyik legérzékenyebb, legmegbízhatóbb teszt, ma is világszerte használják. Büszke vagyok arra is, ami most van megszületőben kis műhelyükben. Olyan tesztet dolgoztunk ki egy texasi baráttal, amely sejten belüli kromoszóma-vesztést mutat ki. Már tudjuk, hogy hallatlanul érzékeny, kvantitatív, és in vivo, tehát a sejtben történő eseményt detektál. Arra is büszke vagyok, hogy műhelyünkben mutattuk ki azt, hogy miként okozzák bizonyos fehérje féleségek a kromoszómák instabilitását. A kromoszóma instabilitás szerepe hihetetlenül nagy a daganatok képződésében. Büszke vagyok arra is, hogy 20 fiatalember nőtt föl mellettem, repültek ki és művelik a tudományt szerte a világban.

Kutatásait ecetmuslicákon, mint modellállatokon végzi. Az anyai hatásnak van-e valamilyen szerepe a humángenetikában?

A muslica egy modellfaj. Amikor a kutató valamely modellfajjal dolgozik, hátsó gondolatai mindig az emberre vonatkoznak. A muslica, mint modellfaj immáron 107 éves. Lényegében ugyanúgy „működik” mint mi, ugyanazokból az elemekből van összeszerelve. Ha az emberre vonatkozó ismereteket akarunk gyűjteni, nem emberrel kell bíbelődnünk, hanem valamely modellfajjal, például a muslicával. Ha a muslicával eredményt érünk el, már csak egy lépésre vagyunk az ember génjétől, annak mutációitól és a különféle nyomorúságaitól. Hihetetlenül hangzik, de olyan betegségek molekuláris természetét értettük meg a muslica révén, mint a daganatképződés, a memória hiánya, sok fejlődési rendellenesség stb. Sőt, nem csak a különféle nyomorúságok alapjait ismerhetjük meg, hanem gyógymódot is tudunk ajánlani. Azt szoktam tanítani hallgatóimnak, hogy bár az ember a teremtés koronája, ám nem az egyetlen faj a Földön. Csacskaság lenne azokat a modellfajokat nem használni, amelyekkel olyan ismeretek birtokába juthatunk, amelyek ránk is érvényesek.

Ezek szerint az anyai hatás modellje magyarázata lehet a magzatvédő programok fontosságának is?

Úgy van! Az anyai hatás lényege az, hogy miközben a nőstény elkészíti petesejtjeit, aközben elhelyezi benne mindazokat az „utasításokat”, amelyek meghatározzák az embrió életének kezdeti lépéseit. Ez nem csak a muslicában van így, hanem az emberben is. A magzatvédő programoknak pontosan az a lényege, hogy teremtsünk olyan feltételeket, hogy a leendő kismamák petesejtjei tisztességesen fel legyenek készítve a rájuk váró feladatra! Ha genetikai okból nincsenek felkészítve a petesejtek, akkor az gyakran oka a meddőségnek. A meddő asszonyokon tudunk segíteni az ún. lombikbébi programmal, ami kitűnően működik. Azt is illik tudni, hogy a petesejtek felkészítéséhez fontos a vitamindús étkezés. A vitaminszegény étkezést hivatott pótolni azon magzatvédő vitaminok koktélja, aminek a folsav a legfontosabb komponense. Tudtára kellene adni asszonyainknak, hölgyeinknek, hogy a környezeti ártalmakkal is meg lehet akadályozni a petesejtek megfelelő felkészítését a fogantatásra. A környezeti ártalmak közül a legveszélyesebb, amiről ma tudunk, a dohányzás. Érthetetlen, hogy valaki dohányzik és így vállalkozik arra, hogy gyermeke szülessen. Eleve vert helyzetbe hozza azt a kis emberkét, akit akar, akiért éjjel-nappal dolgozni fog. Végtelen nagy ostobaság.

Kérem, mutassa be az Ön által vezetett kutatócsoport!

Kutató csapatunk már kicsi. Lassacskánn pályám vége felé közeledek. Már csak egy doktorandusz hallgatóm van, Szikora Szilárd. Vele a sejtmag-pozícionálás újfajta módját írjuk le: a növekvő mikrotubulusok beleütköznek a sejtmagba és böknek rajta egy kicsit. Úgy, ahogy az éhes borjú az anyja tőgyét szokta bökögetni… A mikrotubulusok is ezt teszik, miközben a helyükre bökögetik a sejtmagvakat. Mészáros Lídia, aki már beadta doktori disszertációját, a függő cinege viselkedése (amit terepen figyeltek meg), és a belőlük gyűjtött vér és DNS alapján állapított meg rokonsági kapcsolatokat. A függő cinege a legcsapodárabb élőlény, ami csak a Földön létezik. Arra igyekeztünk magyarázatot adni, hogy miért hagyja magára a fészkét tojásokkal, kész fészekkel együtt a függő cinege párok 30%-a. A jelenségnek látszólag semmi értelme sincs. Megépíti, belerakja a tojásait, aztán egyszer csak a pár mindkét tagja lelécel. Az esetek 70%-ában marad ott valamelyik szülő, mindkettő sohasem, és aztán új partnerek után néznek. Valami olyasmiről lehet szó, hogy az utódcinegék sokféleségének nagynak kell lennie ahhoz, hogy a faj fennmaradjon. Villányi Zoltán, egy további nem rég volt munkatársam, nem nagyon régen védte meg Ph.D. disszertációját. Ő olyan géneket azonosított, amelyek a zebrapinty udvarlásához szükségesek. Ha belekukkantunk a zebrapinty agyába (azéba, amelyik udvarol, és azéba, amelyik nem udvarol, hisz’ éppen az utódjait gondozza), vannak olyan egyszerű technikák, amelyek megmondják, hogy melyek azok a gének, amelyek az udvarláshoz, melyek azok a gének, amelyek az utódgondozáshoz szükségesek. Az ilyen génből, úgy tűnik, nem nagyon sok van. Mi ezeket a géneket értük tetten. A géncsendesítés módszerével, amit ma RNS-interferenciának neveznek, azt mutattuk meg muslicában, hogy ezen a gének valóban szükségeltetnek az udvarláshoz. 



A legutóbbi doktorandusz hallgatók, ballról jobbra: 

Szalontai Tamás, Venkei Zsolt, Szikora Szilárd, Villányi Zoltán, Kerényi Farkas
 
Milyen más munkacsoportokkal áll kapcsolatban?

Roppant intenzív kapcsolatban vagyok egy svájci csapattal. Azon szorgoskodunk, hogy a muslica szárnykezdeményét tudjuk növeszteni egy cseppnyi tápoldatban. Amikor elkezdtük kísérleteinket - bő 1,5 évvel ezelőtt -, azt gondoltuk, hogy a világ legegyszerűbb feladata lesz. Az lenne az előnye, hogy folyamatosan láthatnánk a szárnykezdemény növekedést. A ma divatos, ún. rendszerelvű biológiának az a hallatlan pozitív tulajdonsága, hogy sok olyan technikát vet be, amelyekkel hihetetlen sok információt lehet gyűjteni, feldolgozni Vannak közös sikereink, amelyeknek együtt örülünk, ám vannak közös balsikereink is, amelyek nyomán együtt szomorkodunk. Bizony, a tudomány művelésének ilyen a természete. Aztán van egy réges-régi barátom, Gunter Reuter, aki Halléban, Németországban dolgozik. Vele azt szeretnénk megérteni, hogy mi a kromatin a szerepe a génkifejeződés szabályozásában. Vannak olyan közös kísérleteink, amelyek immáron tíz éve futnak, ám eddig még nem sok eredményt hoztak. A kutatás lényegében nem nagyon ostobának tűnő ötletek kipróbálásáról is szól. Úgy is mondhatnám, hogy a kutatás egyfajta szórakozás. Úgy szórakozhatunk, hogy senki nem üt a kezünkre, senki nem mondja azt, hogy mikor lesz már ennek vége… Abban pedig örömünket leljük, hogy együtt tervezgethetünk, munkálkodhatunk. Van egy texasi csapat, amely tagjaival öt próbálkozás után tudtunk egy gént egy Y kromoszómába beleszuszakolni. A kromoszóma-vesztés kimutatásán alapuló új teszt ennek a kísérleteknek a gyümölcse.

A kutatásban milyen további tervei vannak?


Nincs szándékom új kutatásokba kezdeni. Azt tanultam meg eddigi életem során (nemsokára 65 éves leszek), hogy egy-egy témának a megérése, kiforrása, gyakran 5-10 évbe is beletelik. A nem tudományra vonatkozó terveim módfelett sokan vannak. Első helyen szerepelnek benne felcseperedő unokáim, és még sok minden más is.



Szabad János Professzor Úr unokái, balról jobbra:

Tóth-Szabad István, Szabad Vendel, Szabad Emma, Tóth-Szabad Csongor
 
Hogy látja a jelenlegi pályakezdő fiatalok helyzetét?

Pályatársaim pályakezdő helyzetéhez képest összehasonlíthatatlanul jobb. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején el voltunk zárva a világtól. (A tudomány művelői portékáikat a nemzetközi piacon „árulják”. Nem Szegeden, és nem is Magyarországon.) Elmondhatatlanul sok utánajárásba került, hogy az ember egy jeles külföldi műhelybe egy rövid időre kimenjen. Az útlevél, már ha egyáltalán volt, nem otthon volt a fiókban, hanem bezárva az egyetem, az SZBK páncélszekrényébe. Az ember nem vihette magával a családját. Nem volt internet, nem tudtunk telefonálni, a leveleinket éber szemek olvasták. A kutató ma jöhet-mehet, az ujja előtt van az egész szakirodalom. Olyan konferenciákon vehet részt, amelyen csak akar. Kinyílt a világ, ami csodálatos. Pénz is van, lehet érte pályázni. Szerencsére a pénzt annak adják, aki jó, aki nagyon jó, aki nagyon-nagyon-nagyon jó. És ez így van rendjén. Kapja az, aki kiérdemli. A nagyon jók könnyen boldogulnak. Örömmel látom azt is, hogy a MTA olyanfajta programokat hirdet meg, amelyek célja a nagyon jó kutatók hazacsábítsa. Bárkinek lehetősége van arra, hogy külföldiekkel karöltve nagy nemzetközi pénzforrásokat pályázzon meg. Tudomásul kell venni, hogy a világ csak a nagyon jókra vevő. A panaszkodókra, lustácskákra, restecskékre sehol sincs kereslet. A világ legjobb műhelyei tárt karokkal várják azokat a fiatalokat, akik tettre készek, akik akarnak, akik tudnak, akik képzettek, hajlandók és szeretnek sokat dolgozni.

Hogy látja az élettudományok magyarországi helyzetét?


Azt hiszem, hogy ezzel sincsen különösebb baj. Vannak nagyszerű műhelyek ebben az országban. Jönnek haza kiválóan képzett szakemberek. Van lehetőség arra, hogy ha valaki megmutatta az oroszlánkörmeit, saját kis fészket alapítson. Van rá pénz is. Inkább azzal van baj, hogy akik jók és dolgoznak, azokat az ember nem nagyon látja, nem nagyon hallja. Bent vannak műhelyeikben és dolgoznak, végzik munkájukat. Inkább azokat lehet látni-hallani, akik nem nagyon dolgoznak. Azt gondolom, hogy országunkban megvannak a lehetőségek, a források. De nem mindenkinek, hanem csak a legjobbaknak. És ez így van rendjén! Pályám kezdetén még nem volt pályázati rendszer. Vagy egyenlően osztottak mindenkinek, vagy kijárásos alapon, ismertség alapján. Nagyszerű, hogy van pályázati rendszerünk, hogy a jók nyerik el a támogatást. Ha el tudnánk érni, hogy csak a teljesítmény számítson (nem csak a kutatásban, hanem az oktatásban, az élet minden területén), akkor jönne el a hőn óhajtott Kánaán.

Lát-e valami különbséget a magyar és a külföldi viszonyok között?

Nem rosszak a lehetőségeink. Nyilvánvalóan nem tudunk versengeni Craig Venter műhelyével, ahol egymás mellett állnak a DNS szekvenáló készülékek. De nem is biztos, hogy erre van szükség. Ha valaki meg akar valamit szekvenáltatni, akkor meg tudja találni annak módját. Ami igazán fontos, és amitől a magyar kutatók híresek, azok a jó ötletek. Ha valóban jók, akkor meg tudnak állni a lábukon és ki tudnak érdemelni támogatást. Nem minden pénz kérdése. Ismerem Eric Wischhaus, Nobel-díjas barátom műhelyét. Nincs sokkal jobban eleresztve, mint az SZBK valamelyik jó műhelye.

Hogyan jellemezné a közéleti szerepvállalását?


Érdekes kérdés. Egyfajta alázatot abban az értelemben, hogy ha megtanultam valamit, akkor azt vigyem ki olyan fórumra, ahol érdemes elmondanom. Ám ez nem azt jelenti, hogy „Itt vagyok én! Emberek, ide nézzenek!” A közéleti szerepvállalás azt jelenti, hogy osztozzunk az örömökön, hogy „Gyertek, nézzétek meg, hogy az egész milyen szép, mi az értelme, milyen örömöt okozott és osztozzatok velem az örömömben!” Erről szól az is, hogy 25-30 éve egy volt tanyai iskolába járok Zsombóra, és azokkal az emberekkel töltök időt évente egyszer-kétszer, akik abba a tanyai iskolába jártak. Akik bár már korosodtak, velem együtt, ám érdekli őket az, amiket elmondok. Ha egy középiskolába megyek, ha valahova elhívnak előadást tartani, az mindig arról szól, hogy „Tessék megnézi, hogy ez milyen érdekes, milyen szép, milyen egyszerű!” A közéleti szerepvállalásnak van egy másik aspektusa: azt is jelenti, hogy ha valamilyen fórumon dolgozok (MTA bizottság, OTKA, egyetemi fórumok), mindig ugyanazt a célt kell szolgálnom: a legjobbak nyerjék el a jutalmukat. Azt gondolom, hogy egyfajta példakép az a szakember, aki kiáll egy egyetemen egy évfolyama elé, a középiskolában egy osztály elé, vagy éppen Zsombón régi barátai elé. Azt kell mutatnia, hogy így is lehet tartalmas életet élni, hogy nem kell a mindenható pénznek a dolgok középpontjában lenni. Fontosabb, hogy értsük: kik vagyunk, miért kerültünk ide, mi a helyünk ebben a világban.

Az SZTE József Attila Tudományos és Információs Központban (JATIK), a Szegedi Szabadegyetem keretében tartandó, 2010. december 8-i előadása miről fog szólni?

Arról fog szólni a genetikus szemével, hogy mikor érzik jól magukat sejtjeink, hogy milyen veszélyforrások boríthatják azt föl, és hogy lehet az egészet megelőzni. Elveszett kromoszómarészek pótlására ugyan még nincs lehetőségünk, de van lehetőségünk születés előtti diagnózisra. És arra is, hogy a bajokat megelőzzük, ami alighanem fontosabb, mint a gyógyítás.

Mi a véleménye az mRNS.hu oldalról?

Nagyszerű ötlet. Ugyanaz a véleményem, mint azoknak, akik már megnyilatkoztak rajta. Nem hiszem viszont, hogy a címe - „mRNS.hu” - a legjobb választás. Jobb címet kellene találni, mint pl. „Szemelvények az élettudományok területéről” vagy „Így kutatunk”. Az mRNS-be, mint címbe sok minden belefér. Azt tudom, hogy ebben az országban világszinten kiválóan dolgozó szakemberek hallatlanul sokan vannak. Őket, bár nem túl könnyen, mert műhelyük mélyén alkotnak, fel lehet lelni. Annak idején, valamikor a 90-es évek elején Fráter Loránd, a SZOTE akkori rektora kért meg arra, hogy szervezzek ún. Szent-Györgyi Napokat, ahol megmutatkozhatnak a szegedi műhelyekben dolgozó kutatók. Kiderült, hogy hallatlan értékek vannak egyetemünkön, karunkon. Ám nem csak ott, hanem egy egy km sugarú körön belül. Sajnos, nem sokat tudunk egymásról, vagy éppenséggel semmit. Az mRNS.hu-nak az lenne a feladata, hogy felhívja látogatói figyelmét arra, hogy ebben a városban, országban dolgoznak olyan első osztályú szakemberek, akikről szinte semmit sem lehet tudni. Őket kellene megmutatni az embereknek. Nem azokat, akikkel manapság általában tele vannak az újságok, de lényegében semmiről semmit sem mondanak. Azokat kellene megmutatni, akik bent dolgoznak a műhelyükben, akik alkotnak, akiknek a tudományos munka az életük. Ha meg tudnak szervezni egy ilyen fórumot, akkor levenném kalapom az mRNS.hu előtt. Káprázatos lenne! 


Németh Balázs

Cikk ajánlása » email:
Hozzászólás írása
Hozzászólás
 

Értékelések száma: 22, Cikk értéke (1-10):


Értékelje ezt a cikket! 

Küldő: Kerge Zerge2010-12-07 17:26:26 
Hihetetlen ez a hatalmas lelkesedés, ami árad ebből a cikkből. Az embert rögtön szórakozásra készteti! :D ( Ha esetleg elfáradt volna. )
/szórakozás=kutatás, amit sokan munkaként emlegetnek/
10/10
Köszönjük.
 

Hirdetés
Email cím:
Jelszó:

Regisztráció »
Elfelejtett jelszó »
Portálunk oldalai megfelelnek az egészségügyi információk megbízhatóságát és hitelességét garantáló HONcode előírásainak. Ezt: itt ellenőrizheti
Portálunk oldalai megfelelnek az egészségügyi információk megbízhatóságát és hitelességét garantáló HONcode előírásainak. Ezt:
itt ellenőrizheti
.
Oldal ajánlása (email):
Az ajánlót küldi (név):
Hirdetés