2017. szeptember 22. péntek
Móric, Ottó
Biotechnológia, molekuláris biológia és élettan az mRNS.hu-n

Az info@mrns.hu-ra küldhet linket vagy valamilyen anyagot, amit szeretne, ha hírként bemutatnánk.


Korábbi híreink  |   Keresés:

Kiválasztott hír:
Megosztás: Add az iWiW-hez Add a Facebook-hoz Add a Twitter-hez Add a Google Reader-hez Add a Startlaphoz
Egy Jane Goodall ihlette kutató Ausztráliában – Interjú Heim Anita ökológussal - 2013-06-09 14:28:26 Hozzászólás írása Hozzászólások száma 0 hozzászólás 
Egy Jane Goodall ihlette kutató Ausztráliában – Interjú Heim Anita ökológussal

Heim Anita – ökológus

Születési év: 1984.

Végzettségek:
2008. ELTE TTK, Budapest - ökológus
2012 - James Cook University, Townsville - Protected Area Management (Természetvédelmi területek menedzselése MSc)

Munkahelyek:
2003-2011. Jane Goodall Intézet, Magyarország - önkéntes, majd elnökségi tag
2009.  National Marine Park Alonissos Northern Sporades, Görögország - posztgraduális gyakornok
2012 - CSIRO Hobart - kutató asszisztens  
2012 - James Cook University - kutató munkatárs


Kérlek, mesélj az életutadról! Miért lettél biológus?


Amikor kisgyermek voltam, mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd Afrikában fogok élni. Eltökélt szándékom volt, hogy megvédem a helyi embereket, a csimpánzokat és a vadon élő állatokat az erdeiket elpusztító „gonosz fehér embertől”. Vigyázni fogok rájuk. Az akcióterveimről részletekbe menően órákat tudtam mesélni szüleimnek, miközben ők azt gondolták: „majd csak kinövi”. Bár a növést már befejeztem, az álmom még 20 év múlva is visz előre, persze azóta finomodtak az elképzeléseim. Tízéves koromtól kezdve nyaranta sok időt töltöttem a tenger közelében. Reggel felvettem a búvárszemüveget és a pipát, majd órákig csak bámultam a mélységet. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy még ha csontig át is fagytam, még ha a nyaralás után két hétre ágyhoz is kötött a mandulagyulladás, akkor sem jöttem ki a vízből.
 
16 évesen már érlelődött bennem, hogy természetvédelemmel kapcsolatos pályát szeretnék választani. Egyszer, egy 3 hetes németországi tanulmányúton egynyelvű szótárt szerettem volna venni, de amikor beléptem a könyvesboltba megakadt a szemem egy különleges könyv borítóján, melyen egy fiatal nő és egy csimpánz volt látható. Megragadtam és gondolkodás nélkül elindultam vele a pénztár felé, teljesen megfeledkezve a szótárvásárlásról. Már a villamoson olvasni kezdtem Jane Goodall: Amíg élek remélek című könyvét. A következő két napom nem is szólhatott másról, mint az olvasásról miközben sokat nevettem, pityeregtem, majd jöttek a nagy eufórikus érzések, hogy nincsenek véletlenek. Mire a könyv végére értem tudtam, Jane Goodall írása akkor és ott meghatározta az életutamat (a mai napig hajlamos vagyok fellapozni a könyvet, hogy erőt merítsek belőle). Ezek után már biztos voltam benne, hogy biológus akarok lenni, az emberek és az állatok védelmével szeretnék foglalkozni, így egyenes út vezetett az ELTE biológus szakára.


Milyen fontosabb állomásokat emelnél ki pályafutásodból?

Lelkileg nagy kihívás volt megbirkózni azzal, hogy akkoriban az egyetemen a diákok még nem választhatták ki, milyen tantárgyakat szeretnének felvenni, ezért sokszor úgy éreztem, elpocsékolom az időmet engem nem érdeklő témákkal, miközben sokkal fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznom. Azonban már az első években visszakaptam a lelkesedésemet néhány, az egyetemen szerveződő fenntarthatóság elveit képviselő csoportosulásban való részvételen, és két egzotikus utazáson keresztül.

Az egyik utam az ELTE Növényélettani Tanszéke szervezésében Guatemalába vezetett. Ez volt az első tapasztalatom egy fejlődő országban. Fantasztikus helyeken, eső- és köderdőkben jártunk, több éjszakát töltöttünk függőágyon a csillagok alatt a tőlünk 10 méterre lármázó bőgő majmok mellett. Jártunk apró falvakban, ahol teljesen egyszerű életformát éltek az emberek. Soha nem felejtem, milyen boldogoknak tűntek annak ellenére, hogy az egész család (sokszor 8-10 fő) egy szobában lakott és a földön aludt. Ugyanakkor a falvakat elhagyva, a buszról sokszor órákon keresztül semmi mást nem láttunk, mint a frissen kivágott esőerdőt, vagy a legelőt, ahol néhány fa maradt csak hírmondónak az egykori erdőből. Már kiskorom óta foglalkoztatott a téma, sokat olvastam a nagy trópusi erdőpusztításokról, de mindezt látni és megtapasztalni még megrendítőbb élmény volt.

Ausztráliában 19 éves koromban jártam először. Fél évet töltöttem tanulással, munkával, természetjárással, miközben teljesen beleszerettem a kontinensbe. Számomra Ausztrália maga volt a paradicsom. Túráim során számtalanszor láttam kacsacsőrű emlőst, koalát, delfint, kazuárt, arról nem is beszélve, hogy minden nap a kakaduk és a szivárvány minden színében tündöklő papagájok énekére, jobban mondva kiabálására ébredtem.  Itt tapasztaltam meg először a palackos búvárkodás szépségeit is. Már az első merülésemkor teknős úszott felém, számtalan kisebb testű cápa viharzott el mellettem, és persze ezernyi színben pompázott a korallvilág. Olyan boldogság töltött el a víz alatt, hogy mindig énekeltem merülés közben.  

Az idő során egyre többet tanultam a korallzátonyokat fenyegető lokális- és globális veszélyekről; a mezőgazdasági szennyeződésekről, az új kikötők és az emberi hulladék – különösen a műanyag – okozta pusztításokról valamint az éghajlatváltozásról. Ezek az események mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma a tengeri természetvédelem meghatározó szerepet játsszon az életemben.  Még Ausztráliában voltam, mikor értesültem Jane Goodall magyarországi látogatásáról. Nem akartam elhinni, hogy én meg éppen a világ túlsó felén vagyok. Végül nagy elkeseredettségemben, hogy talán most hagyom ki életem egyik nagy találkozását, „tollat ragadtam” és írtam neki egy levelet. Pár hétre rá nem akartam hinni a szememnek: kézhez kaptam Jane Goodall válaszát.

Amikor hazajöttem Ausztráliából, még aznap felvettem a kapcsolatot az alakulófélben lévő magyarországi Jane Goodall Intézet tagjaival (akkor még Rügyek és Gyökerek Egyesület néven működött). Először, mint önkéntes, alapító tag majd később, mint vezetőségi tag, 8 csodálatos, ugyanakkor kihívásokkal teli évet töltöttem az Intézetnél. Nagyon megijedtem, amikor a húszas éveim elején, kevés munkatapasztalattal, zéró vezetői múlttal hirtelen rám hárult a vezetői szerep, ráadásul felállt a hátamon a szőr az otthoni bonyolult adminisztrációs, bürokratikus ügyintézésektől. Viszont megvolt bennem a kimeríthetetlen lelkesedés, tenni akarás, plusz mellettem volt két fantasztikus vezető társ és egy szuper csapat. Pénz, iroda, kiépített önkéntes bázis és könyvelő nélkül vágtunk bele. Minden hiányzott, ami a működéshez alapfeltétel. Mindezek megteremtése rengeteg időt és energiát vett igénybe, azonban a sok új önkéntes projektben igazán otthon éreztem magam, és hihetetlen energiákkal töltődtem fel. Jane első magyarországi előadását követően, szinte minden évben szerveztünk egy nagyobb volumenű rendezvénysorozatot a látogatásai köré, melyek az év csúcspontjai és egyben legnagyobb kihívásai is voltak. Mindezt hatalmas médiaérdeklődés, könyvkiadások, nagy nyilvános előadások és iskolalátogatások kísérték. A személyes találkozások Jane Goodallal viszont elfeledtették velem az álmatlan éjszakákat, és fantasztikus személyiségéből mindig új erőt merítettem.


Jane Goodallal 2009-es magyarországi látogatásakor


A szívemhez legközelebb álló, kezdetekkor indult projekt, az Újratáska program, mely a mai napig nagyon közkedvelt a gyerekek, a szülők és a tanárok körében. A gyerekek a foglalkozások során játszva és kreatívan egy olyan megszokott viselkedésforma megváltoztatását sajátítják el, ami a mai fogyasztói társadalomban már fel sem tűnik. Ez pedig a műanyagzacskó használatának tudatos elutasítása és helyette tartós és környezetbarát táskák használata. A megváltozott viselkedésformát a gyerekek hazaviszik, és továbbadják szüleiknek is.

Jane szerint ezek a mindennapi apró változások teszik jobbá a világot. Teljesen azonosulni tudok ezzel a szemlélettel: a gyerekeknek minél többször kell találkozniuk környezetkímélő, egyszerű megoldásokkal, és ha egyszer megérinti őket a természet szeretete, a kreativitásuk fantasztikus eredményeket szülhet.

Mivel továbbra sem hagyott nyugodni a tengeri természetvédelem iránti elkötelezettségem, elkészítettem egy tanulmányt a tengeri invazív állatok menedzseléséről, és elvittem Washington DC-be az első Nemzetközi Tengeri Természetvédelmi Kongresszusra. Itt meghallgathattam fiatalságom másik nagy példaképének, Sylvia Earl-nek az előadását. Ha Jane a csimpánzok védőasszonya, akkor Sylviát az óceánok védőasszonyának mondanám. Abban az egy órás előadásában Sylvia elültette a fejemben a Tengeri Nemzeti Parkok létrehozásának fontos gondolatát.

Hazatérve megpályáztam és elnyertem egy posztgraduális gyakornoki munkát Alonissos szigetén Görögországban, mely része Európa egyik legnagyobb tengeri nemzeti parkjának (2260 km2-en 7 nagyobb és több kisebb szigetet foglal magába). A pár hónap alatt betekintést nyertem a park működésébe, a terepi, pályázati és kutatási munkába is.


A görög tengeri nemzeti park kiterjedése. Forrás: Alonissos


A park elsősorban a súlyosan veszélyeztetett mediterrán barátfóka (Monachus monachus) védelmére jött létre, melyből mindössze ötszáz egyed él még szabadon. A nemzeti park egyik feladata a fókabébik monitorozása volt. Az emberi zavaró tényezők hatására a nőstények rejtett, nehezen megközelíthető barlangokban hozzák világra utódaikat. A barlangok bejárata roppant szűk, csak kis csónakkal lehetett bejutni rajta, és sokszor teljes sötétség honol odabent. Fényforrásként kizárólag fejlámpákat használhattunk, hogy a nagy fénycsóva ne zavarja meg az állatokat. A barlangban aztán nagy csobbanás jelezte, hogy a fókamama beugrott a vízbe. A csónak alatt elúszott és a barlang előtt várakozott, amíg megvizsgáltuk és lemértük a fókabébit. Ezután gyorsan távoztunk, hogy a nőstény minél előbb vissza tudjon térni a csemetéjéhez.


Mediterrán barátfóka  (Monachus monachus) csemete. Forrás © NMPANS

 
Munka közben sajnos megtapasztaltam azt is, hogy a rossz vezetés milyen súlyos károkat okozhat egy nemzeti park életében. A park igazgatója elzárkózott a közösséggel való együttműködéstől és a halászokkal való kommunikációtól. Ez a viselkedés sok mindent ellehetetlenített, megbénított és lelassított. Újra felidéztem Sylvia Earl mondatait a tengeri nemzeti parkok fontosságáról. Azonban a görögországi élmények mélyen belém ivódtak, hiszen a tengeri nemzeti parkokat nem elég létrehozni, hanem hatékonyan is kell működtetni a közösség aktív bevonásával. Enélkül sajnos csak elpocsékolt pénz és energia. Elkészítettem egy esszét a görög nemzeti park hosszú távú kommunikációs stratégájának szükséges változtatásairól, és egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy a nemzeti parkok helyes menedzseléséről tanuljak.

Fél évvel a görög gyakorlati munka után, párommal nekivágtunk a trópusi Ausztráliának. A James Cook University égisze alatt elvégeztem a nemzeti parkok vezetésével kapcsolatos mesterszakot: Protected Area Management, magyarra talán Természetvédelmi területek menedzselésének fordítanám. Oktatóink nem csupán egyetemi kutatók és professzorok voltak, hanem természetvédelmi területeken gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakemberek is egyben. Az egyes szakterületekkel – az iskolapad után – a helyszíneken is volt alkalmunk megismerkedni. Ellátogattunk több tengeri- és szárazföldi nemzeti parkba, belepillanthattunk a dolgozók mindennapos feladataiba. Ízelítőt kaptunk abból, hogy hogyan lehet jól kommunikálni egy közösséggel egy adott problémáról, továbbá kideríteni, hogy ők mennyiben hajlandók a kialakult helyzeten változtatni és a továbbiakban együttműködni a Parkok szakembereivel. Felkerestünk őslakos közösségeket is. Azt vizsgáltuk, hogyan változott meg az életszituációjuk, mióta visszakapták a földhöz való jogukat (Indigeneous Protected Areas), mit kezdenek vele, milyen múlttal rendelkeznek, esetleg milyen szakmai segítségre van szükségük.

Biológusként sikerült néhány különleges terepi tantárgyat is felvennem, például nyertem egy ösztöndíjat Tasmániába, ahol elsajátíthattam a tengeri madarak és emlősök nyomkövetésének technikáját. A terepi időszakban pingvintelepen, nyílt tengeren és akvakultúrában végeztünk megfigyeléseket és kisebb vizsgálatokat. Szabadidőmben önkéntes kutató asszisztensként dolgoztam. Így bepillantást nyertem egy több mint 10 éve folyó korallzátony monitorozási programba. Majd egy kedves magyar madárbiológus barát, Ferenczi Márta meghívására madarászkodni mentem az ausztrál sivatagba, de részt vettem tengeri füvek monitorozásában és esőerdei békák kutatásában is.


Madarászás az ausztrál sivatagban. Fotó: Ferenczi Márta


A diploma megszerzése során beleástam magam az ökológiai modellezés és a statisztikai programok rejtelmeibe, majd ezt használtam fel ahhoz, hogy részt vehessek fiatal cápák mozgásának feltérképezésében, az egyik helyi tengeri öbölben (Cleveland Bay).
A kutatócsoport melyben dolgoztam, már évek óta egy tucat cápa és rája faj mozgását tanulmányozta a passzív akusztika technológiájának felhasználásával. A cápák hasüregébe egy akusztikus jeladót ültettek. A chip véletlenszerű időközönként (45 és 75 másodperc között) egy speciális, az egyedre jellemző hangkódot bocsátott ki. Ezeket a kódokat a vízbe telepített hidrofon állomások rögzítették, amint az egyed elhaladt az adott hidrofon 900 méter sugarú körzetében. Az így kapott adatokat letöltöttük számítógépekre és szofisztikált programokon elemeztük azokat. Az öbölben vagy nagyon fiatal cápák, például 1-2 méteres pörölycápák (Sphyrna lewini) vagy kisméretű cápafajok élnek, mint például a Sharpnose shark azaz atlanti hegyesorrú cápa (Rhizoprionodon terraenovae), vagy a Blacktip shark (Carcharhinus limbatus). Ezek az állatok az öbölben a predátorok alacsony száma miatt nagyobb biztonságban vannak, mint a nyílt óceánon.


Egy szőnyegcápa elengedése a jeladó beültetése után az éjszakában 


Mivel ennek az eljárásnak az adatelemzési technológiája még gyerekcipőben jár, a csipkés pörölycápa (Sphyrna lewini) adatain azt vizsgáltam, hogy mely modellezési módszer adja a legvalószínűbb mozgásmintázatot. Vizsgálataimmal hozzájárultam ahhoz, hogy strukturáltabban használják a rendelkezésre álló modelleket, miközben arra is rájöttem, hogy nem itt képzelem el a jövőmet. A cápák nagyon rosszul reagáltak a stresszre, így előfordult, hogy közvetlenül a kifogás után elpusztultak. Bár tudom, hogy a biológiai kutatások alatt néha elkerülhetetlen, hogy a vizsgált állatok életüket veszítsék, mégis eléggé megviselt a tény. Nem fér bele az értékrendembe, hogy ezek az általam olyannyira csodált tengeri ragadozók így pusztuljanak el. A kutató diákok munkája bár roppant érdekes, de nem éreztem arányosnak a nyereséget az elvesztett cápa-életekkel.  

A pörölycápa mozgásmintázata Kernel Utilization modellezéssel a Cleveland öbölben
 
 
Így visszatértem a tengeri természetvédelmi területek témájához. Megpályáztam és elnyertem egy három hónapos ösztöndíjat a legnagyobb ausztrál állami tudományos kutatóintézetnél (CSIRO).  Addigra alaposan elsajátítottam egy térinformatikai szoftver (ArcGIS) használatát, melynek segítségével összegyűjtöttem és feltérképeztem az ez idáig rendelkezésre álló ökológiai és biológiai adatokat Ausztrália legnagyobb nem partmenti természetvédelmi hálózatának területén (South-East Commonwealth Marine Reserves Network), amely a Tasmánia körüli tengereket jelentette.



South-east Commonwealth Marine Reserves Network- tengeri védett területek hálózata Dél-kelet Ausztráliában. Forrás


Bár példamutató, hogy ez a terület a világ legnagyobb védett tengeri hálózata, sőt az ausztrál kormány elkötelezett afelé, hogy erre a példára építve további védett tengeri élőhely hálózatokat hozzon létre, ám magának a hálózat határának kialakítása és térképre rajzolása nem éppen állt kapcsolatban a biodiverzitási mintázatokkal.

A különböző érintett iparágakkal (mélytengeri halászati ipar, földgázipar) való hosszadalmas egyeztetés után jelentek meg a végleges határvonalak, melyek a kutatók meglepetésére nem sok párhuzamot mutattak az eredetileg előterjesztett tudományos javaslattal. A kormány rá van utalva az iparra, viszont kötelezte a nemzetközi ígéret, hogy létrehozza a hálózatot. Így azok a területek mind bekerültek a hálózatba, melyek az iparnak nem voltak fontosak.

A mélytengeri területeken végzett tudományos kutatások száma elenyésző, ám a halászati iparból számtalan adat állt rendelkezésre, melyekből következtetni lehetett a legdiverzebb és a legnagyobb biomasszával rendelkező területekre. Persze arra is, hogy melyek voltak azok az élőhelyek, mielőtt a mélytengeri fenékkotró halászat tönkre nem tette őket. Az ilyen élőhelyek regenerációja akár több száz évig is eltarthat. Éppen ezért lenne szükséges, hogy a még viszonylag érintetlen tengerfenéki élőhelyek fokozott védelmet élvezhessenek, ugyanis csakis ezekről a területekről tudnának visszatelepedni a mélytengeri élőlények. Az erre alkalmas területek sajnos csak nagyon kicsi arányban szerepeltek a végleges hálózatban.

Ezeknek az információknak a tudatában kezdtem el feltérképezni az azóta született kutatási és halászati adatokat. A projektben 3 éven keresztül 15-20 kutató működött együtt. A témavezetőm, aki a csoportot vezette, hitt abban, hogy a határvonalak később némileg módosíthatók és engem is ez a remény hajtott munkám során. Pár hónap alatt sok mindent megtudtam a mélytengeri technológiákról a mintavételezésekről és igazán különleges emberekkel dolgozhattam együtt. Az ösztöndíjam lejárta után visszatértem Hobartből Townsville-be, hogy befejezzem a diplomámat.

Az egyetem után végre volt időm elvégezni egy régóta vágyott permakultúra tervezői tanfolyamot (PDC = permaculture design certificate), mégpedig egy alternatív módon élő kisközösségi településen (
TUI community). Maga a permakultúra az emberi élőhelyek és agrár rendszerek olyan át- és kialakítása, mely a természetben zajló ökológiai folyamatokat veszi mintául. Olyan megoldásokat kínál, amely lokális önfenntartó közösségi életmódra buzdít és egyben globális gyógyír is lehet számtalan környezeti problémára. A kurzus során rengeteg praktikát kitanultunk, melyek között volt olyan, amit még anno gyerekkoromban nagyszüleimnél bár megtapasztaltam, de már nem sajátítottam el, de voltak olyan szakismeretek is, melyek a modern technológiát felhasználva rendkívül okos megoldást biztosítottak a megújuló erőforrások fenntartható felhasználására. Miután visszatértem Townsville-be, párommal felépítettük saját, a permakultúra elvein alapuló trópusi kertünket, abban a reményben, hogy néhány hónap múlva az élelmiszerünk nagy részét saját magunk megtermelhetjük.


Mire vagy a legbüszkébb?

- Jelenleg a permakultúra kertünkre, a kis papaja- és banánfákkal, a kültéri zuhanyzóval és zöldségágyásokkal.
- Viccet félretéve azt hiszem talán arra, hogy a Jane Goodall Intézettel nulla pénzből, nehéz körülmények között képesek voltunk megvalósítani több nagyon sikeres természet- és környezetvédelmi projektet.
- Persze büszke vagyok a gyönyörű térképeimre és cápás adatelemzési modelleimre is, de ezek elenyészőnek tűnnek az előbbiek mellett.


Mi volt a legemlékezettebb élményed a munkával kapcsolatban?

A Seagrass Monitoring Program (Tengerifű Monitorozási Program) keretében 2 másik fiatal kutatóval egy meseszép trópusi szigetre utaztunk azzal a céllal, hogy tengeri füveket mintavételezzünk 8-10 méter mélyen. Megérkezésünk estéjén elmentünk felderíteni a szigetet.  Figyeltük a citromcápákat ahogy a gémekkel együttműködve vadásztak; a cápák a sekély vízbe terelték a halakat, ahol azok már nem tudtak tovább úszni, így végül vagy a cápák szájában, vagy pedig az alkalmon kapó gémek csőrében kötöttek ki. Lenyűgözve követtük a történéseket, amikor figyelmesek lettünk a vízben valami másfajta ragadozóra. Nem úgy mozgott, mint a cápa és néha felbukkant két kiemelkedő dudor a víz felszínén. Először próbáltuk bemagyarázni magunknak, hogy biztosan nem krokodil, de aztán pár perc múlva meghallottuk a kiabálást a közeli magaslatról, hogy menjünk beljebb, mert a part mentén egy bordás krokodil (Crocodylus porosus) vadászik. Mondanom sem kell, hogy milyen érzésekkel vágtunk neki a másnapi egész napos merülési munkának. A „mi krokodilunk” valószínűleg egy fiatal példány volt, aki éppen territóriumot keresett. A következő reggel még bennünk volt egy kis félelem, de a nap során végül úgy belefeledkeztünk a munkába, hogy az előző napi kalandunk eszünkbe sem jutott a víz alatt.


Green Island – Zöld sziget


Tervezel valamit a jövőre nézve?

A távlati terveket tekintve húz a szívünk Óceánia felé, keressük a lehetőségeket. Nagyon vonz a szigetvilág ősi kultúrájának és természeti kincseinek megőrzése, melyben nagy szerepet játszik az emberi faktor, éppen ezért jobban bele szeretnék mélyülni a társadalomtudományokba. Bár nagyon élvezem a terepi munkát, mégis úgy gondolom, hogy nem feltétlenül „csupán biológuskodással” szeretnék foglalkozni. Fontosnak tartom az őslakosok oktató szándékú, bölcsességekkel teli történeteinek és szokásainak megőrzését. Különös tekintettel az érintetlen szent helyek megóvásával, a természeti források fenntartható módon való felhasználásával és a táplálék megszerzésével és elkészítésével kapcsolatban. Sajnos a nyugati fogyasztói, társadalmi és vallási normák egyre nagyobb nyomást gyakorolnak a még törzsi közösségekben élő emberekre, akik gyakran nem rendelkeznek írott nyelvvel, ezért elég, ha csupán egy generáció nem foglalkozik az évezredek óta evolválódott hagyományokkal, máris egy egész törzsi kultúra veszélybe kerülhet. Ennek persze hatalmas környezeti kára is van, mely ugyancsak nagyon aggasztó.

Ezzel kapcsolatban szeretnék kidolgozni egy esetleges PhD kutatást olyan értékek mentén, melyek már tinédzser koromban belém ivódotak Jane példája által, mégpedig hogy a természet és az emberi közösségek védelméért dolgozzak.


Milyen személyes tapasztalataid vannak a helyi közösségekről?

Vanuatun jártunk olyan szigeten, ahol az emberek teljesen önfenntartó módon élnek. Sajnos ebben a változó világban a „nyugat” erős dominanciája mellett, ezek a közösségek még sérülékenyebbé váltak. Ott jártamkor éppen egy nagy szállodalánc kopogtatott az ajtajukon, és csupán pár hónap kérdése, hogy ott megkezdődjön egy luxushotel felépítése.

A szigetek életében megszokott dolog, hogy az emberek minden udvarban elégetik a szemetüket. A probléma akkor kezdődött, amikor a boltokat telepakolták műanyag csomagolású termékekkel, de a szokás megmaradt, így most a műanyagot égetik az emberek ugyanúgy. Természetesen a nyugati cégek, akik bevitték az agyoncsomagolt áruikat, mit sem törődtek azzal, hogy mi lesz a műanyaghulladékkal. Vajon teknősök gyomrában fog-e kikötni, esetleg emberek lélegzik be nap mint nap az elégetett karcinogén hulladékhegyeket?


Tanna szigetén (Vanuatun) egy kis faluban, ahová nem vezet autóút


Gyakran eltűnődöm, hogy mennyire van jogunk beleszólni a dolgok alakulásába, mert az ott élők sokszor örülnek a változásoknak, hiszen általuk olyan technológiai eszközökhöz juthatnak hozzá, melyek eddig elérhetetlenek voltak számukra. Az emberek kíváncsiak, ami természetes is. Azonban egyik jó barátom eloszlatta ezeket a félelmeimet, és rávilágított arra, hogyha mi nem segítjük megőrizni a felbecsülhetetlen értékkel bíró tradíciókat, akkor az ott élők majd megkapják a fejlesztéseket hagyományőrzés nélkül.

Több kérdést vet fel az iskolarendszer bevezetése is Vanuatun. Ahogy a gyerekek elkezdik az iskolát, elveszítik érdeklődésüket a saját törzsük hagyományi iránt. Kitárul előttük egy másik világ. A gyermek azt az időt, amit azelőtt a rokonaival vagy a közösséggel töltött, ma már az iskolában és a házi feladat megoldására fordítja. Nem is gondolnánk, hogy a nyugati világból adaptált oktatási rendszer milyen buktatókat hordozhat magában. Ráadásul az angolszász oktatási rendszer angliai állatokat bemutató tankönyvekből tanít, ami teljesen nonszensz Vanuatun. Már egy generációnyi idő alatt is hatalmas lehet a veszteség.



Említetted, hogy gyermekkorodban szeretted volna „megmenteni” Afrikát. Vannak-e még mostanában is ilyen álmaid?

Érdekes, mert még soha életemben nem voltam Afrikában. Mindig is vágytam rá, de valahogy mindig máshová sodort a sors, azonban még mindig őrzöm az álmom, hogy egyszer Afrikában dolgozhatok. Ez a permakultúra apropóján újra felerősödött bennem. Úgy gondolom, hogy azokban a közösségek, ahol már generációk óta segélyeken élnek, és a hagyományaikból kiveszett az ételek természetes úton való megteremtése, a permakultúrának nagyon fontos szerepe lehet. A permakultúra elveit és módszereit felhasználva tudatosan mérhetik fel, hogy az általuk lakott területek klímája, a talaja, a vízellátása mit enged meg, azaz milyen növényeket termesszenek, és milyen állatokat tenyésszenek. Elsajátíthatják a környezeti feltételek pozitív megváltoztatásának módjait (pl. a talaj szerkezetének a feljavítását, a szél megtörését vagy a csapadék bevonzását).

Az emberek sok helyen éheznek, ezért sokszor a még megmaradt természetes élőhelyekről, azok elpusztításával vagy kizsákmányolásával szerzik be a táplálékot. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a permakultúrának a megmaradt élőhelyek megőrzésében is fontos szerepe lehet.


Mi a véleményed az mRNS.hu-ról?

Nagyon szimpatikus kezdeményezés, nagyon hasznos linkekkel és forrásokkal. Úgy gondolom, hogy az mRNS.hu egy kreatív eszköz lehet arra, hogy összefogja a külföldön és Magyarországon élő biológus vagy más élettudományokkal foglalkozó szakembereket. 

2013. május 31.

Ferenczi Tímea

Kapcsolódó cikkeink:

A Hanságtól az ausztrál sivatagig-Interjú Ferenczi Mártával - 1. rész
A Hanságtól az ausztrál sivatagig - Interjú Ferenczi Mártával - 2. rész

Ausztrália veszélyeztetett madarai – Interjú Dr. Szabó Judittal

Egy gyermekkori álom megvalósulása Ausztráliában – Interjú dr. Torda Gergely tengerbiológussal

Cikk ajánlása » email:
Hozzászólás írása
Hozzászólás
 

Értékelések száma: 20, Cikk értéke (1-10):


Értékelje ezt a cikket! 


Hirdetés
Email cím:
Jelszó:

Regisztráció »
Elfelejtett jelszó »
Portálunk oldalai megfelelnek az egészségügyi információk megbízhatóságát és hitelességét garantáló HONcode előírásainak. Ezt: itt ellenőrizheti
Portálunk oldalai megfelelnek az egészségügyi információk megbízhatóságát és hitelességét garantáló HONcode előírásainak. Ezt:
itt ellenőrizheti
.
Oldal ajánlása (email):
Az ajánlót küldi (név):
Hirdetés